Illékonnyá váltál. Sikamlóssá. Csúszossá. Probállak a kezeim között tartani, de kisiklassz ujjaim közül, s belepárologsz a harag, a felejtés, a jövő, az Ő atmoszférájába. Utánadkapok, próbálok kapaszkodni beléd. Ujjaim húsodba vájnak. Felszisszensz, mert úgy hiszed, bántalak. Én meg csak kapaszkodom, mert mást nem tehetek. Az én igazam már nem a mi igazságunk, tehát meg nem oszthatom veled, mert hazugnak kiáltanál, s végleg elveszítenélek.
Ezért csak kapaszkodom. Valahol a sötétben tapogatozóm a barátságunk egy-egy kiálló gyökere után, keresem az arcodban az embert, akit ismertem. Alig talállak. Csak mozzanatnyi, töredékmásodpercnyi rezdüléseidben lelek rá arra, aki mindig olyan kedves volt nekem/velem.
Azt hiszed bántalak. Nem veszed észre az íroniától átitatott szavakban megbújó fájdalmat s a végső segélykiáltást. A közömbös, unott pillantásokból nem olvasod ki a félelmet, hogy elveszítelek, s a vádat, hogy engeded elveszíteni magad. Gyülölni akarlak, haragudni rád, hiszen önnön kezeddel folytod bele egy szerelem tengerébe azt, amit olyan sokáig, olyan gondosan építettem. Gyűlölni akarlak, de ehelyett csak hiányzol és újra meg újra arra döbbenek rá, hogy végtelenül, kimondhatatlanul szükségem van rád.
Milyen barát az ilyen? Önző, öntörvényű, makacs módon azt akarom, hogy az enyém légy. Mintha képtelen lennék osztozni rajtad. Mintha képtelen lennél oszthatóvá válni. Mintha csak egyetlen valakinek létezhetnél egyszerre, s belefulladok abba, hogy ez nem én vagyok. Beledöglöm abba, hogy napról napra messzebb kerülsz, távolodsz, s én hiába kapaszkodom kabátod szélébe, te csak egyszerűen elfordulsz és hátrahagysz. Süket vagy a kiáltásaimra, vak a jelekre. És elveszítelek.
A barátod akarok lenni, de nem megy úgy, ha te nem leszel közben az enyém.
